Emlékek 2001 töl
Tegnap felcsigáztam a kedélyeket. Sok kérdés jött mindenkitől, és mindenkinek elölről elmagyaráztam a helyzetemet. Akkor leírom, már ami még eszembe jut.............
2001-be kezdődött, iszonyatos fejfájás minden este, nem bírtam pihenni, aztán elmentem orvoshoz. Azonnal beutaltak a kórházba, azt mondták ellenkező esetben meghalok, hogy mikor azt nem mondták, de nem tétovázhattam, másnap be kellett feküdnöm. November vége volt, Karácsonyra alig akartak hazaengedni. Következő év elején azt mondták én legyek az első, aki befekszik a kórházba. Kiderült, hogy sztreptococchus-os fertőzésem van, megtámadta a manduláimat és a vesémet. Ha nem kapok kezelést, veseelégtelenség, majd dialízisre kerül a sor.........21 évesen. Biztató, mi? Elkezdődött a kálvária. Kiderült, hogy ödémásak a végtagjaim, nagy a vérnyomásom, stb. Napi 4 penicillin injekciót kaptam kerek 1 hónapig, sok bogyót, a vérsüllyedésem nem akart lemenni, a gyulladás a szervezetembe nem akart szűnni. Kivették a mandulámat, ami sose fájt, aztán bíztam........és csodák csodája, kezdett lemenni a vérsüllyedésem. Ezt VSH-nak hívják és valahol 10-16 között normális az érték, nekem 80 körül volt. Végül kiengedtek a kórházból, még nyugdíjazni is akartak, aztán kiegyeztem a dokival 2 hónap ágynyugalomba. Közbe szedtem a bogyókat, havonta doki, meg hetente kaptam azt a fájdalmas Moldamin injekciót, amit senkinek sem kívánok.
Gondolhatjátok, mekkora teher volt nekem, mást se csináltam csak dokihoz jártam, meg vérvételre, és soha nem fájt semmim. Ez eltartott egy ideig, aztán közbe kiköltöztem Magyarországra dolgozni. 1 évre mentem, 5 lett belőle.A Sonyban dolgoztam Gödöllőn, napi 8 óra álló munka.........sokszor azon vettem észre magam, hogy meg van dagadva a lábam.Rengeteg cickafarkteát ittam, néha szedtem a vízhajtót, aztán kerestem egy belgyógyászt, aki elküldött a Margit kórházba egy nephrologushoz. Újabb vizsgálatsorozat, kórház, biopszia, majd ágynyugalom. Gyógyszert csak vízhajtót szedtem, amivel kitisztult a szervezetem annyira, hogy panaszmentes lettem jó sokáig, nem dagadt semmim, nem fájt a fejem.....szóval semmi tünet. Néha elmentem azért laborba, hogy nézzünk fehérjét a vizeletembe, de mindig megnyugtató választ kaptam, nem kellett befeküdni, meg ilyenek. Közbe dolgoztam Pesten egy olasz családnál, 2 aranyos gyerekre vigyáztam, rengeteget utaztunk, télen nyaraltunk, szóval az élet nem állt meg és soha nem volt panaszom.
2008-ba hazaköltöztem. Akkor ismertem meg Ákost, még Budapesten, és a hazaköltözés mellett döntöttem.
2009-be teherbe estem, el is jutottunk a 26-ik hétig, de a 27-et már nem értük meg együtt a magzattal. Higgyétek el, nem könnyű róla beszélni, de megtörtént, és én nem dugom homokba a fejem. Sokat sírtam, szenvedtem, de abból is felépültem. Hihetetlen milyen erő rejlik egy emberben. Mindent kibír, mert ki kell hogy bírjon.
Mi is történt akkor......
Nyár volt, augusztus eleje, hétvége. Nem éreztem magam túl jól, de azt hittem a meleg, Ákossal aznap veszekedtünk, szóval nem volt a legszebb nap. Délután megmértem a vérnyomásomat és 2x nyomta fel a karomat. Nem hittem a szememnek, nagyon magas volt. Aztán megmértem újból, megint magas.........nem tudtam mit csináljak. Addig nem is hallottam terhességi magas vérnyomásról. Azóta sem tudom, hogy miért nem hívtam azonnal a dokimat, talán mert vasárnap volt. Reggelre első dolgom az volt hogy hívjam a dokimat, addigra már bedagadt a szemem, az arcom, a lábam. Mikor meghallotta a beszámolómat, azt mondta fél órát kapok hogy beérjek a kórházba összecsomagolva. Ki voltam borulva, akadva, minden bajom volt. Olyan szavakat használt amiket nem is értettem: dysgravidia, reverse flow, preeclampsya, hellp syndroma.........ilyenek. Májenzimek megromlottak, a vesém nem szűr rendesen. Megijedtem. Doki szerint veszélyben van az életem, a magzatnak 10 %-ot adtak.Császár, vagy megindítják a szülést. Ennyi. Ilyenkor az anyát mentik, mert anya csak egy van. A magzatnak csak egy anyja van, de egy anyának lehet több magzatja. Mondták Beszélnek Vásárhellyel, hogy fogadnak e, mert állítólag 27 hét után fogadják az ilyeneket, én meg 26 hetes voltam.Már minden bajom volt. Kérdeztük van e idő kimenni Magyarországra, hátha ott többet tudnak de azt mondta a doki ilyen állapotban nem ajánlja a hosszú utat s csak mentővel lehetne..... Azt mondták veszélyben vagyok, meghalhatok. Pedig nem is éreztem rosszul magam akkor. Befeküdtem a korházba. Onnan felgyorsultak az események. Kedden mentővel felvittek Vásárhelyre, a felvevőn azt kérdezték le vagyoke borotválva.....azt hittem megzavarodok. Nem akartam én szülni, nem akartam hogy velem történjen minden. Ott bedugtak egy olyan korterembe, ahol vajudtak a terhes asszonyok, szörnyü volt, én fel se fogtam mi törénik velem. Délután lett idejük megvizsgálni. Semmit se értettem abból amit mondtak. Jött egy magyar doki, ö elmondta, amit már Udvarhelyen is elmondtak nekem. Behívatták a szüleimet, Ákost, konzíliumot tartottak, pszichológus is beszélt. Elmondták mi van ha megmarad a baba, és mi van ha nem marad meg. Milyen következményei vannak ha császárral szülök vagy ha természetesen. Olyan volt mintha vágóhídon lennék, és én kellett döntenem egy életről.Olyan volt mintha feneketlen tóba beszéltek volna, teljesen máshol járt az eszem. Eldöntöttem hogy természetes úton szülök, nem akarok császárt. Délután bedugtak valami amerikánus gyógyszert, ha másnap nem szülök meg akkor kapok másikat.Akkor még szívhang volt, meg rendes életjelek is voltak , a vérnyomásom továbbra is magas. Éjszaka szültem. Mikor elrepedt a burok éjjel fél 2kor megnézett egy doki és már nem élt a magzat. Szenvedett odabent, ahogyan én is. Olyan leírhatatlan fájdalmat éreztem, hogy le se tudom írni. Nemcsak fizikai hanem lelki fájdalmat éreztem akkor. Aztán belém hasított a tény, hogy akkor szedjék ki belőlem, mire várnak, de azt mondták még nem nyíltam meg eléggé............10 perc múlva kint volt már. Nem néztem meg. Belerakták egy vesetálba vagy ki tudja, nem is akarom tudni. Elment. fél kiló volt. Élhetett volna, de ő nem bírta. Kipucoltak, visszatoltak az ágyamba, elaludtam, éjjel megjelent álmomban. Szép volt, szőke hosszú haja volt,fogatlanul mosolygott rám, kék ruhácskában a felhőkön hintázott. Soha nem felejtem el.
Üres voltam, nem volt pocaklakóm. Rossz volt. De bírtam a gyűrődést. Hétfőn hazaengedtek.
Az egészben az volt az elviselhető, hogy hugi meg anyám minden nap velem voltak. Felszöktek a kórházba és 11 töl délután 4ig velem voltak. A váróban beszélgettünk.
Aztán ment az élet tovább üresen, céltalanul, de napról napra jobb lett. Az idő megoldotta. Sokat szenvedtem és sírtam. Utáltam mikor vigasztaltak, hogy ne sírjak, hagyjam el lesz másik. Én sírni akartam és meggyászolni. Ő az enyém volt, jogom volt azt csinálni ami jó volt nekem.
Azért írtam le mindent hogy értsétek miről van szó. Soha nem írtam még le mindezt, ezért örülök a blognak, hogy lehetőséget adott rá, hogy leírjam.
Azóta eltelt egy kevés idő, és most attól félünk hogy meg fog ismétlődni...........de bízok a szerencsében és reménykedek.
Nem lesz semmi, erős vagyok, mindent kibírok!!!
